Ötvenhárom év Magyarország történetében

 

Fáradt asszony áll a kopott konyhaasztal előtt, az ablak nyitva. Krumpliból süteményt készít a gyerekeknek, autó suhan el az ablak előtt, a hátsó ülésen ismerős férfi ül, csak egy pillanatra látja, de iszonyú emlékeket idéz az az eszelős tekintet: Szálasi Ferencet viszik körül Budapesten, hogy lássa a pusztítást, amelyet "nem ellenzett". S múlnak a hónapok, az asszony áll az ablak előtt, már ismét tavaszodik, még mindíg a férjét várja, aki hadifogságban van, valahol Szibériában, egy tar törpe - csak így hívja magában a szónokot - kétszázezer ember előtt ígéri, hogy hazajönnek, hazahozza őket, de nem tűrheti tovább a reakció tobzódását. A gyerekek - akiket végül is egyedül nevel - cseperednek, csasztuskát is tudnak, aztán egyszer, egy októberi délutánon elmaradnak, nem jönnek, pedig a kedvencük, krumplis tészta az ebéd, s már lövések hallatszanak, s az asszony dermedten látja az egyik gyerekember szemében a hideg halált, a félelmet, s a másikéban a dacot, a szeretetet, a könnyet. Az asszony ott áll a konyhában, a falvédőre tűzve mind a három lap, amely húsz év alatt Kanadából érkezett, a másik fiát várja, hogy a P-20-as motorral végre beforduljon az utcába, jön is a "gyerek" - már harminchat -, Kádár János Angyalföldön sakkozik, mondja a rádió, s minden olyan mozdulatlan. Aztán megint tömegek az utcán, vízlépcső meg Erdély, "kerekasztal", köztársaság! Otthon ülnek, a fia és ő, a tv-ét nézik: "Csak ne lőjenek fiam, csak ne lőjenek."
Az asszony a konyhában izgatottan sürög-forog, tizenhat éves unokáját várja, még sosem látta. Alig beszél magyarul.