Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt (1881) 110KB

 

Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai ahhol…

Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve. Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki árnyékot s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvûen az akol végén, hol a »bacsa« lakik egy fedél alatt a juhaival.

Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint »méretlen húst« fõz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától le egészen a »Kopanyica « völgyig õ az egyedüli úr. – Méla furulyaszó egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:

Olej juhainak

Selyem legelõje,

Ezüst a nyakszíja,

Arany a csengõje.

És mikor végiglépdel mind az ezer darab a harmattól csillogó gyepen, a nagy kilenc vezérkos legelöl, a kisebb bárányok szökdécselve, a jerkék mélán, a száz bársony-gyapjas ürü méltóságos komolysággal, ha így együtt van az egész nyáj és a »Merkuj « kutya vígan körülszaladgálja, hogy karikában tartsa, az Olej Tamás szíve olyan nagyra hízik a kevély gyönyörûségtõl, mint egy uralkodóé, ha hadi szemlét tart.

Cifra halinás bojtár kíséri a nyáj egyik oldalát, míg a balszárnyon maga a »bacsa « baktat utánuk, gyöngéden tekintve végig kedvencein, miket egytõl egyig, színrõl színre ismer. Még a történetét is tudja valamennyinek.

… Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a harasztosban, befonva magát átszakíthatlan töviságak és iszalagok közé. A Merkuj akadt rá. Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolta a nyájhoz. Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belõle – ember.

Annak a körbe futó szarvú ürünek meg amott, a fekete jerke mellett, el volt törve harmadéve a hátulsó ballába. Az akolajtóba szorult volt bele. Olej három fadarab közé kényszeríté s addig-addig orvoskodék mellette, hogy most olyan tökéletes és egyforma mind a négy lába, mint a parancsolat.

Az a fogatlan, vén anyajuh, mely most olyan vígan kaparja el lábával a harasztot, hogy alatta jóízût torkoskodjék a titkon nõtt fûben, bezzeg milyen himpellér jószág volt valamikor! – kemény hideg éjjel ellett és idõ elõtt. Mikor a bacsa éjfél táján benézett az akolba, félig meg volt fagyva. Az anyja maga is beteg volt és nem melengethette párájával: költözõben volt már az akkor… Olej megfogta az idétlen báránykát és bevitte a szobába, de bizony ott is hideg volt, odafektette hát kísérletképpen a kis Anika ágyába a meleg párnák közé. Úgy aludt ott a gyermek és a bárány, nem tudva egymásról semmit. Reggel, mikor felébredtek, a gyermek mosolygott a fölelevenedett állatnak, az meg a farkát rázogatta. Mind a kettõ örült. És sem a mosolygó gyermeknek, sem a víg báránynak nem volt már édesanyja.

Az Anikáé is akkor halt meg, mikor Anika született. Az Isten úgy intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa olyan ember, aki ösmeri a »mórest «.

Az Úr akarta így. Három ura közül a legnagyobbik az Isten, kibe nem lehet belekötni, kinek szabad a keze és beéri az egész világot; úgy üt vele, amint akarja; ha fájó is az ütés nyoma, türelem annak az orvossága.

Urának tiszteli Olej még a talári herceg õkegyelmességét is, akinek számadással tartozik, akié az egész Brezina aklostul, mindenestül és még azontúl is, merre a szem lát. A talári herceg hatalmas, nagy ember, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal, s kilenc vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hûségesen szolgálja, mert nem okos ember az, ki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott. Ami aztán a többi embert illeti, az mind nem parancsol a brezinai bacsának. A saját talpán áll õkelme. Meg nem bánt senkit, õt se bántsa meg senki. Az a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ elejétõl az õ nyájához , nem megy hiba-számba, benne van az már a vérében a született juhásznak, amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes vármegyét, melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt.

Sokszor támad hát egy kis torzsalkodása ezzel a harmadik urával, aki csak úgy maga teszi meg magát úrnak a többiek fölé. No, de nem nagy baj ez. Egy-egy ajándékbárány még mindig telik Olejtõl a szolgabírónak; annak a báránynak a mekegésétõl nyomban elnémul az igazságszolgáltatás.

Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé, kitõl tanult volna õ meg érzékenykedni? Nem érintkezett az emberekkel, csak a juhokkal. Ezek a türelmes állatok pedig nem szenvednek ebben a fogyatkozásban; azoknak jó minden.

De azért megvolt hõsünkben amaz ösztön, amaz õserõ, amit az Isten talán azért oltott bele a legvadabb, a legmíveletlenebb szívbe is, hogy legyen valami benne, ami azt az õ arca felé fordítsa néha-néha.

Anikát ugyan nem sokkal szerette jobban, mint kedvenc bárányát, de azért ha már egyszer az Isten nyakában felejtette a kis porontyot, nem tehette ki a farkasoknak a gyepre, dajkát fogadott mellé és fölnevelte. Ma már nagylány, maga fõzi a köménymagos levest, meg a »demikát «-ot, maga szabja, varrja az Olej fehérnemûit, meg a bojtárét.

… Annyi tudománya van már, mint az anyjának volt.

Hát hiszen az anyját is sajnálta Tamás, mikor meghalt. Jó asszony volt, isten nyugosztalja. Meg is érdemelte a tisztességes eltemettetést háromszori harangszóval, két óráig tartó búcsúztató versekkel. Az emberek, azok, akik odaát a faluban élnek és civakodnak egymással és akik részt vettek a temetésen, szemére vetik, hogy az »erdõk vadállatja« még csak nem is sírt Boris után, egyetlen könnyét sem látták.

Olej nem ismerõs a falusi szokásokkal. Nem sírt, nem akaródzott neki. Mit tudta õ, hogy azt így kívánja az illedelem. A Brezina hallgatag fái nem tanították meg õt hazudni.

Boris meghalt, oda van, vissza nem tér többé. Szíve elszorult. Némán, fedetlen fõvel kísérte ki a nyugalom helyére, a temetés után kifizette a papot és kántort, aztán keservesen szemébe nyomta a széles kalapot s megindult a veresfödelû akolba.

Ugyan mirõl gondolkozhatott az úton?

A régi, ismerõs, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong. Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy áll, mint azelõtt, szemben a bércek, alant a selyem rét a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi… Valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.

A tündér Brezina ki van cserélve – egy sokkal szomorúbbal!

Vajon tudta-e, miért?

És még most, tizenhat év múlva is, míg az Anika ábrándos dalait kéjelegve viszi fülébe a völgybõl a szellõ, ha a domboldalon bogárzó nyáj mellett a hétköznapi szûrén heverész, néha egy-egy suttogó, titokzatos hang rezg végig a lég miriád atomjain:

»Tamás !… «

Az erdõ fái közül jön és az erdõ fái közt elsuhan. A bokrok megrezzennek tõle, a füveken végighullámzik s mélységes csend ereszkedik utána a Brezinára.

A bacsa szíve nagyot dobban, hirtelen felüti lekonyított fejét. Hangzani fog-e még egyszer az a »Tamás« szó amaz ismerõs, régi hangon, melyet talán tizenhat év elõtt kapott el a visszhang azokról a szép piros ajkakról, miket már azóta hamuszínû porrá õröltek a férgek odalenn a fekete földben.

És a brezinai visszhang tizenhat éven át mindig odább adta azt a hangot, erdõ az erdõnek, patak a pataknak elkiáltotta azon módon, míg most nagy körútján visszajutott ismét az Olej fülébe, szíve közepébe…

Vagy tán nem úgy volna?

A meghalt feleség árnya jár a fák közt, az szólította meg édes, szelíd hangján? Vagy hogy egyenesen a szívébe rajzolódott le valaha régen az a hang, s mostan szárnya támadt?

A bacsa felugrik és a fejéhez kap. A sárga, nagy fésû, mellyel térdig érõ haja le volt tûzve, lecsúszott a földre s a haj végigfoly izmos vállain. Egy csomó odaszorul a cifra tüszõ rézcsatja alá. Olej nem veszi észre. Feszülten figyel és fürkészõleg néz szét a tájon.

Oh, mert annak, ki negyven éve társalog az erdõvel, a sziklával, a felhõkkel, olyan mindenféle gondolata támad!

Hátha csak úgy álmodta õ azt, hogy a Boris meghalt… Hiszen az õ hangja volt ez! Szakasztott az õ hangja. A bacsa fölemeli ökleit.

Ki merte ezt a hangot utánozni?

És elboruló tekintettel hordozza körül szemeit, miknek fehéres része aláfordítja a kékeset.

Senkit sem lát, semmit sem hall.

A birkák némán legelésznek, a kolompos kos mereven, semmitmondó ábrázattal néz rá, a bojtár jóízûen alszik a gyepen, a fák levelei nem mozdulnak, még a madarak is hallgatagok.

Ki szólítja meg hát Olejt?

Ki tudja?

Talán maga a némaság, melyet csak a méhek dongása rezegtet meg titokzatos méla harmóniában.

Ha meg tudná mondani valaki, mirõl döngnek a méhek a brezinai völgyben!

Tudnak-e õk arról valamit, hogy a halottak olyan sokáig ittfenn bolyongnak, mikor már porrá lettek?

A bacsa újra visszadõl félkönyökére és elgondolkozik. Különös gondolatok azok! Aki az erdõ fáitól, a szikláktól, a zuhogó pataktól és a vándorló felhõktõl kéri kölcsön a gondolatokat, az nem fogy ki soha belõlük.

Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arcán honol, betölti még azt a vad lelket is és beszél hozzá, az meg felelget neki.

Ne higgyétek, hogy Olej nem gondolkozik.

Gondolkozik és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a megolvasztott ólom.

Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, melynek sötétsége fény. És ez a fény az õsköltészet.

Olej mindenrõl gondolkozik, de gondolatait nem cseréli meg senkivel. Mulatságból gondolkozik. És ez sohasem rossz mulatság. Csak szomorú néha.

Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe felesége s meg ne emlékezzék a mulandóságról, mikor egyszer csak õ is majd kifeslik az életbõl, csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják innen a temetõbe és sohasem fogja többé látni a Brezinát, sem a veres aklot, sem a kilenc vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk széles e világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s az erdõ akkor is oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fû nõni fog tavasszal, a patak vize fölenged meg befagy, új báránynemzedék vígan ugrándozza körül az ismerõs bokrokat, – csak õ nem lesz itt soha többé.

Ha aztán ezeknél a szomorú gondolatoknál felhangzanak a völgyben Anika nótái, szinte jólesik a lelkének rájönni, hogy az életnek mégis lesz valami folytatása.

– Kár, hogy nem fiú lett – sóhajt fel s szilajan vágja botját a nyáj közé, melytõl az szaggatott csoportokká riad.

Érezzék azok is a bacsa haragját, ki bosszús gondolatait így közli velök.

És ezalatt lenn az akolnál új meg új dal kél szárnyra a tót nép modorában, mélabúsan, fájón…

Jön már Garibaldi a szomszéd faluba,

Klapka is vele van, Graczát, Záhonyt hozza,

Bíróék Gyurija lovát kantározza.

Hogy jutott el a politika is a brezinai völgybe, hol csak a madár jár? Ki hozta ide a lezajlott harcok tépõ emlékét és reményeit? A levegõ hozta. Becsempészte a költészet ruhájában. Így aztán szívesen látott vendég. Ma Anika dalolja. Erdõ madarai hallgatják. Holnap már a rigó is utána fügyüli.

Olej elõtt felélednek a régi emlékek, a nagy »háború « zaja, amikor Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat. Vitéz két honvéd volt… vagy, hogy most is az még… mert hát a jó tót nép, ámbár bebizonyult, hogy orv kezek által haltak el Vadkerten, midõn menekültek, még mindig visszavárja valahonnan.

Olej nem vett részt a háborúban; neki nem lehetett, hanem azt beösmeri, hogy szép világ volt; mert már az is valami, mikor két jóravaló legény összeméri az erejét, hát még két ország…

… Ne lett volna csak a keze alatt akkor is ez a nyáj, melynek a kolompja olyan édesen hívó, marasztaló, mint a mesebeli tündérének!

Órákig eltûnõdik ezen, – míg lassan aláereszkedik az est. A nyáj pihenõje megjött. Sûrû gombolyagba torlódik össze, annak jeléül, hogy jóllakott s most már csak kérõdzni akar.

A bojtár reggel óta elõször meri megszólítani a bacsát.

– Nem hallja, gazduram, estét harangoznak Taláron?

– Hallom. Ne fecsegj annyit! Keresd meg inkább az ólmos botomat aztán megyünk. Oda dobtam a nyáj közé.

Még egyszer végignéz birkáin, ha vajon jól van-e lakva valamennyi, vajon nincs-e híjuk?

Tán ha egy hiányoznék is, gyakorlott szeme, mely ezerhez szokott, a kilencszázkilencvenkilencben legott észrevenné az apadást.

Nincs semmi baj. Nyugodtan kanyarítja nyakába a szûrt, aztán lassan leereszkednek a völgybe.

A kilenc vezérkos csengettyûje szép összhangba vág ki, s a bojtár dudája is megszólal. Anika messzirõl hallhatja, hogy a nyáj hazatért, s a tûzre teheti a finom »demikát «-ot, a juhászok címeres eledelét, hogy éppen akkorra forrjon fel, mikor hazaérnek.

A bojtár hátára akasztja a dudát, amint az akol közelébe érnek és kémlõ szemekkel néz az otthonra, nem látja-e meg az udvaron annak a sugár, délceg alaknak körrajzát, aki úgyis mindig a szemei elõtt van – még ha be is hunyja. Be sokért nem adja, hogy így meglophatja a lehetetlenséget.

Anika már künn várja õket, ami jólesik Matyinak. Pedig hát ki tudja, miért van künn, talán unalomból, talán, hogy a nyájat lássa.

Gyönyörû teremtés, amint ott áll, karcsú termete meghajolva, szemei ábrándosan kémlelik a távolt, a természettõl puha kis keze aláeresztve, hogy odaszaladhasson s elérhesse az ismerõs öreg birka, ki báránykorában mellette aludt. Hálából, szeretetbõl nyalja-e meg, vagy megszokásból? Arra emlékszik-e vissza, hogy együtt aludtak valaha régen, régen, vagy arra, hogy az a sós bödönben vájkáló gazdasszonyi kezecske igazán milyen jóízû. Ki ismerhetné a birkafilozófiát egészen!

– Jó estét, Anika – szólítja meg Matyi a leányt szelíden. – Hogy mulattál azóta ?

– Ma jobban, mint tegnap – felel az mosolyogva. – Hát kendtek hogyan dicsérik meg a napjukat?

– Megvolnánk, kis fecském – mondá a bacsa, halináját levetve –, kérdés, ha te meg vagy-e a vacsorával?

– Már párolog a pörkölt, édesapám.

A bacsa arca kiderült a pörkölt szóra. Ünnepi eledele ez neki.

– Eredj, Matyi fiam, kavard föl a tûzön, mert már én babonás vagyok az ilyenekben, s azt tartom, úgy lehet csak jóízû a pörkölt, ha juhászkéz is csinál benne valamit.

– Azt sem tudom, gazduram, merre a tûzhely, aztán nem is értek a szakácsmesterséghez.

– Ne okoskodj, kópé, ha mondom… hát nem a tûzhelyen öntöttétek együtt az ólmot Anikával Szent András éjszakáján, amikor a te fizonómiád öntõdött ki a lányom jövendõbelijének?

– Nem egészen… – mondja Matyi elpirultan – …csak egy ólomfigura volt az, dudával a vállán…

– Nem is duda volt – ellenveté Anika –, hanem…

– Hanem? – hörgé Matyi.

– Puska, ha éppen tudni akarja kend.

Mintha kést szúrtak volna a Matyi szívébe.

Miért hogy puskának nézi azt Anika most, amit dudának tartott eddig? Valami szomorú sejtelem kezdte összeszorítani a szívét !…

Gépileg sietett bezárni az akolajtót a betódult nyáj után.

Olej gondolatai rögtön visszatértek a pörkölthöz, vagy hogy talán még el sem távoztak tõle.

– Pörkölt lesz? No, az derék dolog, Anika! Azt hinné az ember, vendég van a háznál.

– Amint van is. Mindjárt itt lesz.

– Kicsoda?

– Hát bizony az egy nagyon különös ember – felelt Anika.

– Ösmerõsöm?

– Nem, nem. Egy úr, valami vadász… Sohasem láttam.

– Nem vadász lesz az, leány, hanem a vármegyén könyökl õ. * Hogy csak nem lehet az ember soha békén!

– Nem megyei úr az, nagyon fiatal még õ ahhoz . Olyan az arca, mint a patyolat, tán még szél sem érte.

– Van-e puskája? – kérdé a bacsa.

– De még milyen.

Matyi most már egészen lehúzta a kalapot szemére s a nagy jegenyefának támaszkodék, mert olyan keserû gondolata támadt, mint a mélységes pokol; jaj, mindjárt elszédül.

– Bátor fickó lehet – dünnyögi Olej Tamás –, hogy ide mer jönni vadászni a herceg erdeibe. Ha nem volna vendégnek ígérkezve, leakasztanám a puskáját.

– Úgy uzsonna táján jött ide – fecsegett Anika odább. – Képzelhetik kendtek, mennyire megijedtem tõle eleinte. Tejet kért inni. Hoztam neki, erre ezt az aranyos pénzt adta.

– Minek fogadtad el? – méltatlankodék Olej.

– Mondtam, hogy nem pénzért adjuk a tejet, van hála istennek elég, de csak itt felejtette az asztal csücskén.

– Visszaadjuk – szólt Olej. – Isten ments! Mit gondolna a világ a brezinai bacsáról, ha pénzért adná a hozzá betérõnek a tejet is.

Azzal a kezébe vette a pénzt és ámulva kiáltott föl:

– Ne legyen Olej a nevem, ha ez nem koronás arany! Tudjátok-e, hogy mit gondolok? – tette hozzá suttogva – ez vagy Gracza lesz, vagy Záhony. Náluk láttam ilyen pénzt… ezer mennydörgõs menykõ, Matyej, ma nagy ünnep lesz. Ne búsulj, fickó, hanem inkább le kell vágni még egy bárányt. Aztán-szaporán borért! Mondom nektek, hogy vagy Gracza, vagy Záhony. Ide jött a brezinai bacsához.

Anika mosolyogva rázta a fejét. Olej pedig odavolt a lelkesüléstõl.

– És jó helyre jött, mert itthon lesz. Úgy megõrzöm, mintha a saját édesanyja kötényében ülne. Olej Tamás kezébõl ki nem veszi ezer zsandár sem. Micsoda? Puskája is van? Keveset mondtam! Ötezer sem veszi ki. Hanem aztán csitt, gyerekek, még a falnak is füle lehet.

Anika még mindig hitetlenül rázta fejét.

– Váltig mondom kendnek, édesapám, hogy az egy fiatal ember , aki annyi sok mindenféle bolondot összefecsegett…

– Mit bírnád te azt megítélni, tacskó!

– Mezei virágnak, szíve bálványának nevezett.

– Éppen ilyen nagy selyma Záhony, ha vászoncselédet lát.

– De Záhonynak, apám, már idõsebb embernek kell lennie.

– Tesz is az valamit! Záhony olyan nagy »gaukler «, ki tetszés szerint változtatja a fizonómiáját. Ma nyolcvan éves aggastyán, hosszú õsz szakállal, tar fejjel, holnap meg már pelyhedzõ állú siheder. Éppen arról ösmerek rá.

– De mikor azt is mondta, hogy kendet nem ösmeri.

– No bizony, hát miért ne mondta volna? Mondás, levegõrontás, aki hiszi, annak szentírás.

Anikának mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy a vén Záhony lenne az a deli ifjú.

– Aztán meg azt is, hogy én tündér vagyok és erõnek erejével meg akart csókolni.

Matyi önkéntelenül fölemelte az öklét.

– Igazán? – hörgé tompán.

– Mellém ült a pitvar-küszöbre s olyan édesen rimánkodott, hogy engedjem egyszer, egyetlenegyszer csak átkarolni a derekamat, mert megõrül, ha nem hagyom.

– Hát hagytad, ugye? – szisszent föl Matyi.

– Mikor olyan igazán mondta, hogy õ akkor megbolondul.

– Szakasztott Záhony! – rikkantott föl kedvteléssel az öreg.

– Midõn aztán meg akart csókolni, úgy odavágtam a gyomlálástól piszkos kezemet a képéhez, hogy finom arcán, tudom, ott maradt a nyoma.

– Oh , oh! – nevetett a bacsa. – Nem haragudott meg?

– A másik arcát nyújtotta ide, hogy üssem meg azt is. Azt mondta, nagyon jólesett neki és sohasem fog többé mosakodni, nehogy letörölje. Nyájasan búcsúzott el, kérve, jó vacsorát készítsek, mert ha kijárta magát, visszafelé benéz. De nini, ott is jön már!

Olej és Matyi a mutatott irányba vetették a szemeiket. Karcsú vadász lépegetett le a domboldalon, zöldhajtókás szürke zubbonyban, térdig érõ csizmákban, úrias vadász-szerelvénnyel.

– Jó estét, juhász! – szólt, kalapját sem érintve meg, amint az udvarba lépett. – Nos , kész-e a vacsora, galambom?

– Fogadj isten – felelt Olej lehangoltan, egyrészt, mert nem Záhony a vendég, másrészt bosszantotta, hogy a titulusa akként csorbíttassék. Ha nem nála történnék a formalitások ilyetén megsértése, bizony furcsa dolog lehetne a következése, mert azért bacsa az õ neve , hogy fölötte áll a juhász hivatalnak, aztán meg azért vagyon kalap az emberek fején, hogy legyen mit megemelni, mikor tisztességes háztájékra lépnek. De csak mégis mind el kell ezt nyelni a vendégtõl.

– Készen a vacsora, csak magát vártuk – szólt Anika s befutott a szobába.

A bacsa közel lépett a vendéghez s odanyújtotta kérges, nagy tenyerét.

– Kerüljünk beljebb.

A szoba csinos volt és tiszta: három tulipántos láda a szögletekben, néhány pad, egy szék, meg egy csinos abrosszal megterített asztal képezték bútorzatát. Falát a juhászok mennyei közbenjárójának: Szent Vencelnek arcképe és földi közbenjáróinak: a szépen egymás mellé felaggatott kancsók és pálinkás butykosok díszíték, de a legnagyobb ékessége az egésznek a párolgó tál volt az asztalon, melybõl finom paprikáspörkölt mosolygott eléjök.

– Tessék hozzálátni, mintha otthon lenne – biztatá a bacsa vendégét, a legöblösebb fakanalat markába nyomva. – Hármunknak elég lesz.

– Négyen vagyunk hozzá.

– A lány nem számít, úrfi, annak ha jut valami, úgy is jó.

A vadász mohón nekiesett az ételnek s váltig dicsérgette:

– Még ilyet nem ettem.

– Meghiszem. Olyan pörköltet a talári hercegnél sem fõznek, mint a brezinai bacsánál.

A vendég mosolygott.

– Bárcsak mindennap ehetném.

A bacsának erre azt illett mondani:

– Jól van, azt eszünk hát holnap is.

– Köszönöm, meghívásodat, eljövök.

A bacsa ajkaiba harapott. Ez már mégis csak sok. Ilyen siheder szólítja »te «-nek, aki még szopós gyerek volt, mikor õt már a nótárius is megkendezte.

Hej, ne volna csak vendég!

– Nemhogy eljön, hanem el sem megy ma. Jó helyen van itt. Anika a kamrában vet majd ágyat. Hova menne most már, mindjárt koromsetét lesz.

– Ide rendeltem a kocsimat az akolhoz.

– Tán a környékbõl való az úrfi? ha meg nem sérteném a kérdezõsködéssel.

– Innen a közelbõl.

– Bajjal talál ide a kocsi.

– Dehogynem. Az Olej aklánál volt mondva. Téged hívnak, ugye, Olejnek?

– Olej Tamás a nevem, az egész nevem pedig – mondá a türelembõl kijött gazda hetykén – Olej Tamás, a Brezina bacsája és hozzátehetném: ura.

A vendég nevetett.

– Ha te vagy a Brezinának az ura, öreg, mi marad akkor nekem?

A bacsa sértõdve nagy szemeket meresztett a nevetõre s önkéntelenül is kifakadt belõle a kevély kérdés:

– Mi is légyen hát a becsületes neve és állapota? Mert azok szerint szoktuk egymást tisztelni mi gyarló emberek.

– Én Taláry Pál herceg vagyok.

Olej kezébõl kiesett a villa, ijedten ugrott fel és elsápadt. Nagy szó volt az neki. A fiatal herceg ül vele szemben, akinél a király is már csak egy paraszthajszállal nagyobb úr; ki gondolta volna.

– Oh , kegyelmes uram… oh, kegyelmes herceg – dadogja félénken –, ki tudhatta azt!

– Nincs semmi baj, öreg – szólt a herceg vidáman –, ha nem is a tied a Brezina, van neked annál többet érõ kincsed is, a szép Anika.

Matyiban, ki ott ült az asztalnál a herceg mellett, jéggé fagyott minden csepp vér, nem bírt volna megmozdulni vagy egyetlen szót kiejteni, ha fejét veszik sem.

– Nem érték a leány, kegyelmes uram, inkább költség.

E percben lépett be Anika, bort helyezve az asztalra. Elfogulatlan pajkossággal töltött az ifjúnak poharába s azt mondta neki:

– Aztán csínján bánjék a borral: könnyen megzavarhatja a fejét.

– Eléggé megzavartad már te.

– Mikor már tán azelõtt is zavaros volt – felelt a leány naiv pillantással, amitõl a selymes szobák hõsének melegen kezdett a szíve dobogni.

– Oh , te boldogtalan! – förmed rá az apja. – Miként merészelsz? oh , oh!…

– No bizony – felelt vissza Anika gyorsan. – Hiszen nincs cukorból, se nem vicispán. Ismerjük mi már egymást délutánról. Ha megharagszik, majd kibékül a maga kenyerén.

A herceg még sohasem érzett hasonló gyönyört, mint most, amint azokról a duzzadt, piros ajkakról ilyen fitymáló szavak peregtek. Szívébe rajzolódott le a bûbájos ékesszólás. Elhallgatná ezer esztendeig.

– Csitt , leány! Tanuld meg, vakmerõ, kivel beszélsz. Õ kegyelmessége a fiatal herceg, a mi urunk.

Anika felkacagott. Üde nevetése olyan volt, mint egy tündér-csengettyû.

– Jajaj! Majd bizony bolonddá tesznek. Hiszi a piszi. A fiatal herceg nem jár Brezinára, de még talán Talárba sem. Bécs városában lakik az színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára valóját, nemhogy õ maga csatangoljon nyúl után a Brezinában. De meg kell is annak az Olejék pörköltje, tejfelt vacsorál az, rozmaringvirág magjából sütött kenyérrel. Aztán olyan is a herceg, mint a többi ember! Mintha nem tudnám! Nem azért herceg, hogy olyan legyen.

– Bocsásson meg ennek a bûnös gyermeknek, kegyelmes uram.

A kegyelmes úr pedig annyira megbocsátott, hogy elkezdett Anikával versenyt kacagni, amire Anika azon hitben, hogy õt neveti, egyszerre duzzogó, haragos arcot vágott (illett neki), s mikor durcásan kifordult az ajtón, olyasvalamit motyogott: kikéri magának, õt ne tegyék bolonddá.

De mikor már künn volt, mégis szöget ütött fejébe a dolog. Hátha mégis a herceg. Hátha eljött Bécsbõl. Az Anika is hallotta a csõsztõl, Lapaj Istóktól, hogy azelõtt egy öreg herceg volt az urok s most halála után a fiatalra szállott a rengeteg sok uradalom. Bizony nem lehetetlen! Istenem, milyen kár érte, hogy herceg: mikor olyan módos lenne parasztlegénynek is.

Egészen elszomorodva futott föl a létrán az akol padlására, hogy onnan lenézzen a szürkülõ tájra.

Szíve nagyot nyilallik. Csakugyan a herceg! A talári várkastélyon, melynek csillogó bádogfödele ide látszik, ott lobog a zászló. Lapajtól hallotta, hogy a herceg jelenlétét ez tudatja a környékkel.

…Könyörülõ isten ; õ arcul ütötte a kegyelmes urat. Ellenkezett vele, megcsúfolta, kinevette. Jaj, uram, teremtõm, tán fejét is veszik!

Anika szorongó szívvel lépegetett le a létrán, éppen azon gondolkozva, hova bújjék szégyenletében és valljuk meg, félelmében is a herceg elõtt, – midõn fényes hintó állott meg a ház elõtt, – és mire Anika az utolsó fölhágó pálcáig lekászmálódék, azalatt maga Pál herceg is az udvaron állt. Oh, csak meg ne látná.

De bizony azért is meglátja, s valóság-e vagy káprázat , õ maga ugrik a lajtorjához, hogy a hágcsóról csintalanul felkapva, mint valami pelyhet a földre emelje, amitõl Anika nem érez, nem tud semmit, mert minden érzékét fogva, elzsibbasztva tartja valamely igézetes félálom, gyötrelmes és mégis kellemetes félébrenlét.

– Mármost elhiszed, ugye, hogy én vagyok a herceg?

Azzal a délceg ifjú nevetve a hintóba pattan, búcsút int a kezével az öreg Olejnek, Anikának pedig azt súgja lágy, behízelgõ hangon:

– De ne legyek énelõtted soha herceg, Anika. Te pedig hercegnõ leszesz elõttem mindig… mindig…

A hintó elrobog, de a búcsúszavak itt maradnak. Csodálatos szavak! Égõ tûzbõl vannak szõve, mely hosszú lángnyelveket ereszt egyenesen a szívnek, amik úgy égetik, úgy megdobogtatják azt, mintha vesztét akarnák. Félrevert harang a szív most: a csodás szavakat kongatja folytonosan, és utána egyik estétõl a másikig ismétli minden, minden… Éjjel a sötétség kiáltja, reggel a fák levelei suttogják, a hallgatag bércek hangot adnak, a föld párázata azt sóhajtja a füveknek, még a felforrt demikát is errõl zúg a pattogó tûzhelyen: » te pedig hercegnõ leszesz elõttem… mindig… mindig…«

És Anika olyan szívesen hallgatja azt, amirõl minden beszél.

Egész nap szórakozott, hallgatag. A Brezinák dalai pihennek. Anika nótáit nem hallja ma sem Olej, sem Matyi; valamint a Matyi dudája is néma. Igazibb költészet uralkodik itt ma! Félre a bokorral, erdõ jött helyette…

A leány arra gondol, minek is van a világon herceg, mikor olyan szép az, hogy a gerlicemadár nem mondhatja párjának: különb madár vagyok, fényesebb tollam van, nem szerethetlek. Olyan nagyon szép az, hogy a gerlicemadár mind egyforma madár.

A bojtár pedig arra gondol, hogy miért lett a duda egyszerre puskává a Szent András-napján ólomöntelékben elõvarázsolt jövendõbeli vállain…

Szomorú kérdésre szomorú felelet minden jel.

Este, mikor a bacsával hazatért, megint az az újság, ott volt a herceg.

És ezután másnap, harmadnap is mindig ott vadászik a fiatal uraság és mindig betér egy pohár tejre Anikához. Nagyon szeretheti a vadat és tejet.

Az öreg Olej harmadnap már összeráncolta homlokát e hírre s így szólt a bojtárhoz:

– Holnap magad nézel a nyáj után. Az uraság sokat vadászik itt. Beszélni akarok vele.

Anika összerezzent s egyetlen szavát nem lehetett venni ez este.

Olej otthon maradt másnap. Húsz év óta kétszer sem történt tán ilyen eset. Az ezer darab birka ugyancsak gondolkozóba eshetik, hová maradt el mellõlük földi gondviselõjük, a hatalom derék jelvényével, az ólmos bottal és a megszokott »ne te ne« és »brcs ki« vezényszavakkal. Nem lesz nekik ma jóízû még a só sem és rosszabb lesz még a fû is! Legalább Olej hiszi úgy, ki szintén unja magát nyája nélkül. Anikát elküldte mindjárt délután üzenettel Lapaj Istókhoz, honnan csak késõ este jöhet meg, maga pedig megtömte a »vászonpipát«, abból a boldogtalan növénybõl, melyért királyok és népek kapnak egymással hajba, amelyet úgy szokott szaporítani a juhász, mint a tavaszi gyapjút: nedves helyen tartja, hol megszíván magát egy kis vizenyõsséggel, még egyszer annyit ad ki. Olej rágyújtott, hanyatt feküt a hímes gyepen az udvaron és az aklot nézte, szép veres födelét, ékes fehér falait, a kikandikáló izmos gerendákat… Sokáig nézegette és sohasem tudott betelni vele… Uram és teremtõm, de helyes kõmíves lehetett, aki megalkotta!

Amint így bámészkodik, mozgó árnyékot vett észre a falon, s amint hátra tekint, Pál herceget pillantja meg. Éppen õt várta Olej.

Egyenesen a pitvarajtónak tart, de midõn az ajtó-madzagot megrázva, a závár mégsem enged, kedvetlenül kerül az ablaknak s bezörget.

– Nyisd föl az ajtót, Anika! Talán elaludtál, szép tündérem, kis báránykám…

De bizony hiába zörgetett a herceg, a bárányka nem eresztette be, helyette Olej durva hangja felelt:

– Be van csukva az ajtó, kegyelmes uram. Én vagyok itt, ha talán valamit parancsolna hercegséged?

– Hm ! Te vagy itt, öreg Olej? Nos, hol van Anika?

Olej megrázta cifra tüszõjét derekán, aztán végigsimítá nagy barna kezeivel homlokát.

– A leány nem áll az uradalom szolgálatában – szólt –, én és egy bojtár vagyunk itt kegyelmességed rendelkezésére: a leánnyal csak én rendelkezhetem.

Taláry Pál csodálkozó szemeket meresztett Olejra.

– Mit akarsz ezzel mondani?

A bacsa egészen közel lépett a fõúrhoz és megrázta ökleit a levegõben. A bornyúszájú ing szétvált s látni hagyta hatalmas izmait, füstös homlokán kidagadtak az erek, s durva, érdes hangja dörgõvé, viharossá vált:

– Azt akarom mondani, hogyha ott az akol környékén vadászgat ezentúl , bár a puskáját csak madárseréttel tölti, könnyen megeshetik, madár helyett medvével állhat szemben.

És e szavainál jellemzõleg öklével a saját mellét ütötte meg, mintha mondaná : »én leszek az a medve.«

A hatalmas úr, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal, s kilenc vármegyében süvegelnek, ha él, oly piros lett, mint a pipacs, s amint ott állt, nem tudta, hová legyen, mit feleljen, amint a brezinai bacsa reászegezte nagy, vérben forgó szemeit, e nézés behatása alatt elkezdtek a lábai reszketni. A puska, melyet a válláról leemelt, hogy tán Olejra szegezze, szintén reszketett.

– Megfeledkeztél, kivel beszélsz? – hebegé.

– Tudom, kivel beszélek: urammal. De kegyelmességed se feledkezzék meg, kivel beszél.

– Vajon kivel?

Olej magasra emelte fejét, kevélyen, mint egy hõs.

– Annak a leánynak az apjával.

Taláry könnyedén bólintott. Egy jó gondolata támadt.

– Jól van, bacsa, úgy beszélek hát veled, mint egy apával illik. Nekem a leányod kell mindenáron.

– Én pedig nem adom semmi áron.

– Hallgass meg, bacsa. Mit szólanál hozzá, ha ez az akol a tied lenne minden birkájával, ha neked ajándékoznám.

A bacsának nem lehetett volna nagyobbat mondani. Az ezeregyéj szemkápráztató regéi mind csak hitványság e vakító valósághoz képest! A brezinai veres födelû akol, a kilenc vezérkos, a száz selyemürü és a többi birka mind övé lenne. Mennyi kevés maradna ezenkívül a többi embereknek, kik még a világon vannak!

Ingadozva állt ott, mint a mérleg, melynek egyik serpenyõjébe egy oly nagy súlyú darabot dobnak, mely még akkor meglógázza azt egypár percre, ha nem nyomná is tán alá késõbb.

A herceg gyönyörrel nézte e biztató inogást.

– Így aztán igazán te lennél a Brezinák ura.

A bacsa mereven nézett maga elé. Fényes képek vonultak el lelki szemei elõtt a jövõbõl. Aranyos csat lesz tüszõjén; selyembõl lesz az inge; mikor a nyájjal kimegy, mézes-pálinkás butykost fog hordozni utána egy szolga, ki csak arra való lesz, hogy valahányszor egyet húz a butykosból, kedves egészségére kívánja; minden élõ ember megsüvegeli s megirigyli: ni, ott megy a brezinai bacsa, kinek annyi a gazdasága, kincse, hogy a burkus király ládafiának sem válnék szégyenére.

Olej megrázkódott.

De azt is megtudják, ki adta neki a rengeteg kincset, és azt is megtudják, miért adta. Mit ér minden hiú becsültetés, ha egy nagy fekete árnyék jár majd nyomában? Egy nagy fekete árnyék, – az önvád.

– Nos , Olej, határozz!

– Nem, nem, kegyelmes úr, hagyjon el engem, kérem. Hagyjon el, hagyjon el. Becsületes szolgája voltam apjának, ne csúfolja meg õsz fejemet!

– Vigyázz, ne hamarkodd el! nem mindig találsz tékozló kedvemben. Ezer ember közül egy, ha visszautasítana ilyen ajánlatot! Anikát szeretem, magammal viszem Bécsbe, olyan jó dolga lesz, mint egy grófkisasszonynak. Õ maga is szeret engem s szívesen jõ. Mit gondolkozol hát, öreg Olej? Ide a tenyeredet!

Az öreg arcáról nagy verejték-csöppek gyöngyöztek, halk, reszketõ hangon mondá:

– Soha !… Soha!

– Bolond vagy, esztelen vagy. Értsd meg, mit kívánok. Azt, hogy szemet hunyj, ne vicsorgasd a fogaidat és ne ordítozd tele a világot. Ezért adom oda az aklot s juhait. Semmi szenny nem fog hozzá tapadni. Ha például megszöktetem Anikát, tudtod nélkül történik, nem tehetsz róla. Ez csak a sors kereke lesz, melynek küllõibe nem lehetett kapaszkodnod.

Olej elfordította a fejét.

– Minek mondta hát el akkor – hörgé tompán –, cselekedett volna anélkül …

– Jó, tehát anélkül fogom cselekedni – szólt a herceg hirtelen megfordulva –, Isten megáldjon!

Ezzel sietõ léptekkel fütyörészve távozott.

Olej a falnak tántorodék. Elhagyta ereje. Kiáltani akart még valamit a távozó után, de csak a szája mozgott, hanggal nem rendelkezett; vadul forgó szemei leírhatlan pillantással szegzõdtek a herceg után; ijedség, undor tükrözõdött bennök.

A falhoz lapulva s támaszkodva tántorgott be a szobába. Feje szédült, gyötrelmes gondolatok gomolyogtak benne, melyek mint megannyi meredek hegyrõl guruló szikla, lassan a szívére ereszkedtek és összeszoríták.

– Jaj, a kólika! – kiáltá hörögve.

A bércek visszamondták: jaj, a kólika.

És Olej tudta jól, hogy ez nem igaz. Az ember hazudik önmagának.

A szobába érve, ágyba feküdt, elhitette magával, hogy kólikában szenved. Eleinte nyögött, mint egy beteg vadállat, késõbb aztán kísértetiessé vált arcát a párnák alá rejtve, azon könnyebbséget találta fel kínjai elviselésében, hogy elkezdett – énekelni.

Hátha a daltól kölcsönkért gondolatok elkergetik az õ feje gondolatait?

Sokáig kínlódék így, mígnem feszülten figyelve, meghallotta künn az Anika ruganyos lépteit.

– Megjött, látni fog! – kiáltá az öregember és fölugrott, mint az õrült. Átellenben az ággyal a tükör függött, mely dúlt arcát mutatá: megállt elõtte, üvegesedõ szemekkel nézve a saját énjét, – azután egyszerre fölordított, fölemelte öklét, odarohant és oly rettenetest ütött rá, hogy millió darabra zúzódva pergett szét üvegje.

Kezeibõl a vér folyt, szemei fölfelé fordultak karikáikkal mire Anika bejött a Lapajtól hozott üzenettel, eszméletlenül hevert a földön.

Anika el nem bírta gondolni, mi baja, sietve föllocsolta vízzel s ismét ágyba fekteté. Egész éjjel félrebeszélt, vívódva csodálatos szörnyekkel, kígyókkal, sárkányokkal, mik a szívét marták és a máját akarták kivájni.

Hajnalra jobban lett, kihajtotta a nyájat Matyival, de nem költötte fel Anikát, mint egyébkor szokta, reggeli végett: úgy mentek el éhgyomorral.

Szép nyári reggel volt. A természet derült mosolyából minden tárgynak jutott. A harmatos fû buján kínálta magát a birkáknak, s azok szót fogadva vígan ropogtatták, a madarak szintén vidáman csicseregtek… egyszóval, olyan kellemes reggel volt, minõt a poéták szoktak megénekelni, de amely mindig mögötte marad a valóságnak: a természet az egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak törpíthet.

Minden vidám volt, csak Olej mogorva és Matyi szomorú.

Olej nem találta helyét egész nap. Feküdni rossz volt, a nyájat dirigálni, kast kötni is unalmas volt, járni-kelni fárasztó volt, gondolkozni, oh, gondolkozni gyötrelmes volt.

És mégis lehetetlenné vált menekülnie a gondolatoktól; megrohanták, utána mentek mindenüvé, elöl ügettek minden foglalkozásában.

A gondolatok szemtelenek és nem engedik magoknak azt mondani : »takarodjatok innen!«

Mi lesz Anikából? Õ el akarta adni gyermekét, õ, Olej Tamás, a brezinai bacsa. Kincsért, gazdaságért vérére alkudott. Soha! soha !

És az a hang, mely tizenhét éve bolyong az erdõ fái közt, ma már harmadszor szólította meg szemrehányólag: Tamás! Tamás!

Irtóztató! A kilenc vezérkos csengõje mikor összevág, ebbe a rímbe megy ki: »aklot cserélt… becsületért.«

– Hej , bojtár, szedd le azokat a csengõket!

Matyi engedelmeskedik, de el nem gondolhatja, hova lett a bacsa esze.

– Hej , bojtár, hallod-e, hagyd a csengõket: mást gondoltam. Vedd föl a szûrödet! Mennyi idõ lehet?

– Túl van a nap a fele útján.

– El fogsz menni Talárba.

– Értem, gazd'uram.

– Ott a hercegi kastélyba mégy s azt mondod, hogy a brezinai bacsa küld, magával a herceggel akarsz beszélni.

Matyi úgy figyelt, hogy a lélegzetét is elfojtá.

– Beeresztenek. Oda fogsz állani a herceg elé és ezt fogod neki mondani, szóról szóra: »Kegyelmes uram, azt üzeni a brezinai bacsa, hogy abból a bizonyos dologból soha nem lehet semmi: tegyen le róla, kegyelmes uram.« Megértettél-e? Siess!

Matyi szerette volna még jobban megérteni, mi az a bizonyos dolog, de a bacsa kevély természete nem tûrt beavatkozást, de még kérdezõsködést sem. Ösztönszerûleg sejté, hogy az üzenet nem lesz a hercegnek kedves – és sietett vele.

Uzsonna ideje volt, mire megjárta Talárt. Lihegve, fáradtan és mégis fütyörészve került vissza. Hol a pokolba szedte ezt a jókedvet?

– Mit üzen a herceg? – kérdé a bacsa fojtott hangon.

– Hát csak semmit, gazduram: még annál is kevesebbet.

– Tán bizony nem is beszéltél vele? – faggatá szorongva.

– De nem ám – felelte nyugodt lelkiismerettel.

– Nem parancsoltam? – ordítá dühösen.

– Akár parancsolta, akár nem… a herceg ma déltájban elutazott Bécsbe; oda csak nem mehettem utána – szólt a bojtár némi kötõdéssel, azon biztos tudatban, hogy jó hír hozója.

A bacsa nem szólt semmit, csak a szemei dülledtek ki és arca sápadt el még jobban.

Nyakába kanyarította a halinát és elkezdett eszeveszetten futni hazafelé.

Sejtelme valósult.

A ház elõtt friss keréknyomok látszottak. Bent a szobát üresen találta.

Anika hétköznapi ruhája hevert az asztalon: a fehérpettyes kendõ, az olajos pruszli, a zöld rása szoknya és a skófiummal kivarrt, viseltes sárga ködmön. Az ünneplõjét vitte magával. A ködmönre egy írás volt kiterítve, a talári herceg címeres pecsétjével, fogai közt kardot tartó oroszlánnal. Ez az ajándék-levél az akolról és nyájról.

A bacsa szívébe mintha éles kést döftek volna, mikor ezeket megpillantotta. Mindent kitalált, mindent megértett. Az önvád találékony útmutató! A herceg úgy tett, amint õ hagyta meg neki: magától cselekedett éspedig villámgyorsan.

Az öregember megsimította a homlokát, tétován nézett körül és elkezdett kiáltozni kétségbeesetten:

– Anika! Anika!

Tudta pedig, hogy nem jõ felelet sehonnan. Hol van már Anika azóta ! Bécs városa felé röpíti a vasút!

Midõn aztán jól kikiabálta magát, egyszerre elcsendesült: sápadt arcáról eltûnt a bánat és kétségbeesés, sötétté, dacossá vált. Kiment az ajtóba, leült a küszöbre s megtömvén pipáját, oly egykedvûen eregette ott a füstöket, mintha legföljebb azon tûnõdnék, lesz-e vajon esõ holnap?

Egyszerre azonban hirtelen fölállott és megfenyegette mutatóujjával az eget.

– Hallod-e , isten! Mutatok én még ma neked valamit!

Aztán megint leült s mintha egyéb dolga se volna, pipázott szakadatlanul.

Csak akkor emelkedék föl ismét, midõn a nyáj Matyi kormányzata mellett besétált az udvarra.

– Jó, hogy jössz, édes fiam – szólt a bojtárhoz, oly nyájasan, mint soha azelõtt. – Egy sürgõs írás van odabenn az asztalon, melyet rögtön el kell vinned a tiszttartó úrhoz Talárba; küldje a kegyelmes úr után, de ne pecsételje be még ma, várjon holnapig. Holnap több írnivalója is lesz hozzá.

– Mindjárt bemegyek érte, gazd'uram.

– Ne fáraszd magad, majd kihozom.

– De legalább egy kis fõtt ételt hadd kérjek Anikától.

– Ne bántsd. Itt ez a pénzt, ihatsz és ehetsz útközben.

Matyi fejét csóválta. Mi történhetett odabenn, hogy az öreg be nem ereszti? Bizonyára Anika végett. Tán alszik? Tán sír? Pedig olyan jól esnék Matyinak, ha megpillanthatná legalább fél percre, hogyan néz ki. Mindennap látja, mindig elõtte lebeg, s mégis mindennap elfelejti a kinézését. De furcsa is az a szerelem!

Mindegy no, ma csak hadd évõdjék a herceg távozása miatt, holnap, holnapután már megint visszatér a szeretete õhozzá. Megint duda lesz az öntött ólom-figura vállain…

Matyi jókedvvel indult el a herceg által ott hagyott okmánnyal. Olej keresztbe tett kezekkel nézett utána, míg csak beláthatta, csak aztán fordult be az akolba.

Sorba járta kedvenc birkáit, itt-ott megállt egyik vagy másik elõtt és értelmetlen félszavakat morgott hozzá; végre még ezek a félszavak is elvesztek elõtörõ zokogásába.

A brezinai bacsa sírt, mint egy gyermek.

Mélyen lehúzta kalapját szemére, ne lásson alóla semmit, úgy ment ki az akol ajtaján. Midõn kiért, kétszer fordítá meg a kulcsot az ajtózárban, mint mindig tenni szokta éjszakára, de amit sohasem tett azelõtt, most egyenesen a vályú melletti kúthoz lépett s a kulcsot egy nagy sóhajjal a kútba dobta.

Most azután a dologhoz látott, bár már sötétedni kezdett. Az udvaron egy boglya száraz nád volt, azt emberfölötti gyorsasággal hordta szét s az akol körül állítá föl, tömötten, vastagon.

És mikor mindennel készen volt, felölté cifra halináját és meggyújtá a nádat vagy hat helyen: egy nagy égõ kévét pedig, fölhágván a létrára, a takarmánnyal telerakott padlásra dobott.

A szél mohón kapott a vígan lobogó tûznyelveken s egy pillanat alatt óriásokká nevelte.

A híres brezinai bacsa pedig futott tüskön-bokron keresztül irány, cél nélkül; vissza sem nézett többé… Minek is? Tudhatta úgyis, mit történik. Amerre futott, mindenütt világos az erdõ, mintha fényes nappal lett volna. Messzebb azután, ott, hol a sûrû fákon át nem tudott hatolni a tûzfény, valami csodálatos, hernyó alakú állatok szálltak a levegõbõl arcára, mik csípték és viszketegséget okoztak… Egyet megfogott futtában, markába vette, hogy megvizsgálja, mi!… Nem hernyó volt, hanem fekete pernye, mit idáig hozott a szél a brezinai égõ akolról…

És a brezinai bacsa egyre futott. A jó isten tudja, hol fog megállni ?…

Midõn Matyi hazakerült hajnalban, a brezinai aklot nem találta sehol, csak egy nagy füstölgõ foltot a helyén.

Halomra dõlt gerendák, leomlott falak, megfeketedett csontok…

Emberé volt-e valaha az a csont, vagy birkáé?

Az a nagy, megdöbbentõ talány, mely elõtte kitárult, összeszorította a bojtár szívét.

Anika és a bacsa nevét kiáltozta.

Senki sem felelt.

» Istenem, hol lehetnek?«…

A tüzes sziporkák, mik itt-ott kicsillogtak a hamu alól, bizony nem adtak erre feleletet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És a brezinai völgy csendes azóta, kövér füvét nem tapossa sem ember, sem állat; évek jönnek, mennek, a vadkörtefa meghozza gyümölcsét meg elhullatja, a fû megnõ és újra kiszárad, csak egy nagy fekete, négyszögletû folt nem zöldül ki soha. Ki tudja, miért nem? Még a búsongó nóta is csak annyit mond útbaigazításul:

Ott künn a Brezinán az a fekete folt…

Fekete folt helyén valaha akol volt.